E kert ideájában az ember ugyan ki-zárólag szemlélőként pozícionálható (az egyetlen emberszereplő a kötetben a nagymama, de ő is csak úgy része a kertnek, hogy szervesül, „egyre inkább bagolyodik”), ám itt a szerzőnek, az olvasónak – ha többnyire nincs is jelen a verseknél, a reflexió, a személyes érintettség, az érzelmi viszonyulás lehetőségként adódik (Tavaszi szökőkút, Anna magnóliája, Csuromfehér, Milyen állat kell nekünk? , Hóharmat). Az ismerősség nyugalma paradox módon úgy teremtődik meg, hogy Balázs kertje és annak lakói folytonos mozgásban, zsongásban vannak. Itt minden él: nyüzsög, tesz-vesz minden állat és velük együtt forr és bugyborékol az illat, pördül-fordul, incselkedik a magnólia, kavarognak a szilvavirág-pelyhek, kacérkodik, illeg-billeg a ribiszke, dühöng, pukkadozik a szamóca, a nyár is ágaskodik, nyerít, „izmai megfeszülnek”, még odafenn az angyalok is robogva versenyeznek egymással. A természeti jelenségek megszemélyesítésének és a tájleíró gyerekverseknek máig élő, erős hagyományai vannak az erdélyi gyereklírában Áprily Lajostól Kányádi Sándorig, s e verstípus jelenkori elfogadtatásának és továbbélésének feltétele a nyelvnek a játék irányába történő megújítása.(A kritika többi része majd a Bárkában.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése