Az Izgő-mozgó fogaim értékmérőjének sarkalatos pontja az ismeretközvetítés módjában van. Kissé fellengzősen merész és sokat ígér az alcímében (Minden, amit a fogakról tudni szeretnél), de a célközönség életkorához képest rengeteg információt közöl (pl. azt is, hogy „az elefántok életük során hatszor váltanak fogat”). A Hova kerülnek a kiesett fogak? oldalon izgalmas, meseszerű mondatok szólnak Fogtündérről, apró hangyákról vagy kisegerekről, de a testünkről szóló ismeretközlésben a szöveg szigorúan tárgyilagos és objektív (nem hallgatja el, pl. hogy „az édességek és a cukrozott üdítőitalok is finomak”), nem eufemizál, hanem pontosan megnevezi, és kövér betűkkel kiemeli a fontosabb adatokat, új fogalmakat. Bár az információk nagy mennyisége több helyen kérdésessé teszi nemcsak a szöveg élvezetét, hanem akár a megértést is. (Mit kezd egy ideáltipikus nagycsoportos pl. a következő szöveggel? „Az ételmaradékok cukortartalmát savvá alakítják át. Ez a sav pedig lyukakat mar a fogzománcba. Így alakul ki a fogszuvasodás. Mivel a fogak belseje (a fogállomány) lágyabb, mint a külső részük (a fogzománc), a szuvasodás itt gyorsabban terjed.”). Az esetenkénti információkoncentráltságon és nehezen követhető mondatszerkesztéseken túl azonban a szabatos fogalomhasználat mégis üdvözlendő, itt nincsenek „doktor bácsik” vagy „fognyűvő manócskák”. Helyettük „megannyi láthatatlan baktérium nyüzsög” a rajzokon: olyan piros, szőrös, gömbölyű, mérges kis izék, akik szétverik a fogat („Támadásra készülj!”) – hát, az orvostudomány se tud ennél sokkal többet róluk.
(A kritika többi része majd az Új Könyvpiacban)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése