Zalán Tibor: A rettentő görög vitéz (*****)

Egy valamire való mitikus hős küzdelmének kilátástalanságában, vívódásaiban válik heroikussá, ennyiben Thészeuszunk is mítoszi pózba merevedhetne, hiszen töpreng és tanácstalankodik ő eleget, hallgat a megérzéseire is – de a szenvedés, egyáltalán a magasztosság távol áll tőle (és ő nem is igyekszik közelebb férkőzni hozzájuk). Itt éppen egy mítosz mítosztalanítása zajlik, de nem rítus híján, hiszen a mesélés, újramesélés rituáléja nagyon is élő módon nemcsak az személyköziségben lehetőségként rejlő meghittséget, hanem a társas-játékot is mozgósítja. Sokkal inkább az emberfelettiség kiiktatásáról van szó (az a kis sorsszerűség meg hiperbolizáció legyintésre érdemes): úgy lesz a mítoszból mese, hogy nem az ember-mivolt tragikuma hangsúlyozódik, hanem az emberi, túlságosan emberi (néhol szó szerint is) letaglózó humor élteti. Itt imigyen éppen mítoszteremtés folyik: a görögségében is időn kívüli és kortalan kamasz világlátásának, világépítkezésének mítosza épül. A végzetből így lesz kaland, az élet-halál harcból szerepjáték, mitikus hősből így lesz sztár („róla szól majd minden kardal”).

A kritika többi részét lásd az ÉS-ben.

Schein Gábor: Irijám és Jonibe (*****)

Bár elméletileg egy mítoszban nem elsősorban a történet, hanem a beszéd lehetősége a fontos, itt a gyerekirodalom irányából történő olvasat nagyon is igényli, hogy nemcsak követhető, de megfejthető legyen, ami zajlik. Irijám és Jonibe archetipikus világa szuggesztív képeivel, az ontológiai alapformákhoz való fordulásokkal ősmese, teremtéstörténet.

A három fejezetcím kört építő szerkezetében nemcsak a létezés köre zárul, hanem a szöveg köre is: a sajátos, formalizált nyelvhasználatban az ismétléseknek, visszatéréseknek határozott funkciójuk van, a szöveg meggyőző erejét erősíteni. Ez pedig szakrális kommunikáció, a tényközlő funkciótól akár leválasztva magában a dikcióban nyeri el legitimitását: a szöveg valamiről szól és végig önmagát is mondja. Nemcsak a prózai és lírai részek kopulációjában, a szerző nyelvi építkezésében, saját mitológiájában érhető tetten az irodalmi műfajok közül elsősorban a mesékre jellemző nyelvi prezentáció, hanem a szöveg témája, tartalma a nyelv és a megszólalás.

(A kritika többi része majd az ÉS-ben.)