A nem és kor nélküli ártatlanság nem a valamikori és nem az eljövendő ítélet utáni – a gyerekirodalomban C. S. Lewis Narnia-eposzából már ismert – minden teremtmények édeni egymás mellett élése (a gyerekek vadásznak: pl. „egészen aprócska” fókákat bunkóznak le és nyúznak meg), ám az elveszett paradicsom mítoszából/mítoszaként olvasva a történetet, egyszerű és átfogó értelmezési stratégia kínálkozna. Mert a könyv a szüzsé szintjén jelenkori társadalmunk kolonizálódó, kapitalizálódó meg politizálódó viszonyainak leképezése, a könyv gyerekszereplői pedig az egyének értékvesztés-értékmentés tengelyén zajló individualizációs sikereit és kudarcait élik meg. A gyerekkor, ha úgy tetszik, az emberiség gyerekkorának boldog tömegeitől a (szeparációsan) szorongó egyénekig való eljutás folyamata nem múlt idejű krónikaként dekódolható, sokkal inkább feloldási lehetőségeket megjelenítő utópiaként. A (szó szerint) teljes szívtelenséget eredményező totális háború igenlése előtti utolsó pillanatban eszmélés, majd a névleges királyság intézménye által megteremtődő harmóniában megvalósuló idilli befejezés, mint minden mítosznál, emelkedett, ám éppen az erős referencialitás miatt aktivizálódott olvasói (ismerjük, nagyon is keserűen cinikus) tapasztalatok okán már-már giccsbe hajló. A kritika többi részét lásd az ÉS-ben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése